 |
| A mesterlövő gyakorlat az utolsó töltényig tartott |
EGY NAPIG KOMMANDÓS VOLT A LEUKÉMIÁS KISFIÚ
Az ötéves Valter nagyon beteg. A leukémiás kisfiú kétéves kezelés elõtt áll. Mellkasába már most egy dobozt ültettek, azon keresztül veszik tõle a vért az orvosok. Valter június utolsó napjaiban bevonult a kórházba, de elõtte teljesült nagy vágya: egy napig kommandós lehetett.
Éles bevetésben vettek részt június 26-án az ORFK Rebisz Terrorelhárító Szolgálatának rendõrei. A lehetõ legélesebben, mert itt tényleg életrõl, egy kisfiú életérõl volt szó. A marcona szuperzsaruk, akik közül többen gyakorló apák, az elején nem is tudták igazán, hogyan kezeljék ezt az ügyet. Félrefordított fejek jelezték, a kemény legények is képesek meghatódni. Aztán szerencsére az aznapi „ügyeletes parancsnok”, Valter mosolya elfeledtette, hogy olyan kisfiú a díszvendég, aki nagyon súlyos betegségben szenved.
Kezdõdik a harc
– A fiú odáig van az egyenruhásokért, nem érdekli sem az autó, sem a bicikli, állandóan kommandóst játszik – meséli az édesanyja, Vallerné Horváth Ildikó. – Nagyon szerettük volna, ha a hosszú kórházi kezelést egy nagy élmény után kezdhetné meg, ezért találtuk ki, jó volna, ha megismerhetne néhány igazi kommandóst. A Csodalámpa alapítványhoz fordultunk, és õk megkeresték a Rebiszt. Ott azonnal igent mondtak. Ahogyan Surányi Péter õrnagy, a Terrorelhárító Szolgálat parancsnoka mondta, nincs az a kívánság, amit egy ilyen helyzetben levõ kissrácnak ne teljesítenének. Olyannyira, hogy amikor Valter megérkezett, azonnal ki is nevezték „kisparancsnoknak”, ruhájára felvarrták a terrorelhárítók címerét, arcát bekenték álcázó festékkel, és közölték vele, ma õ a fõnök, mondja meg, mit szeretne látni, csinálni. Valter egybõl rávágta: „Mikor kezdõdik már a harc?” Ez volt az elsõ pont, amikor a feszültség feloldódott, a kommandósok elnevették magukat. Hamar a szívükbe zárták a kissrácot, pedig Valter egy rendõrautóval tízszer körbefuvaroztatta magát a Rebisz Kerepesi úti laktanyájának udvarán, természetesen végig szirénázva. Ezek után lõparancsokat adott ki a gonosz lufifejûek elleni bevetésben, majd amikor a mesterlövész mellé kerülhetett, addig nem volt hajlandó elmenni a puska mellõl – naná, amikor õ húzhatta meg az elsütõbillentyût –, míg minden töltényt el nem lõttek.
Jó a ruhád!
Túlóráznia kellett a kommandósok Zeusz névre hallgató kutyájának is, õt háromszor tapsolta vissza Valter, amikor megmutatták neki, hogyan kergeti a zsarueb az elõle menekülõ rosszfiút. Utána a kissrác nehezményezte: õ tisztán látta, hogy a kutya leszakította a gonosz kezét – az idomításhoz használt, sérüléseket megelõzendõ speciális védõeszközt –, pár perc múlva meg ugyanaz a kopasz férfi már a kötélen való ereszkedést mutatta be a gyakorlópályán. A kisfiú oda is szólt kommandós barátainak: ott a „gonosz ember”, most el lehet fogni kutya nélkül is.
Többször megismételtette azt a mutatványt is, amikor egy zöld álcaruhába bújt kommandóst kellett megkeresnie a bokrok között. Amikor majdnem rálépett a mesterlövészre, akkor kezdtek el gurulni a nevetéstõl a kommandósok, a leleplezett emberbokrot ugyanis így köszöntötte meglepetésében: „De jó a ruhád!” Amikor meg egy képzelt túszszabadítás – a várva várt harc – elõkészületei folytak, Valter kijelentette, az egyik túsz legyen a nõvére.
– Tizennyolc év van az öcsém és köztem, imádom a kommandósok iránti rajongásával együtt – mondta a „túsz”, Enikõ (kis képünkön). – Otthon állandóan engem képez. Megmutatja, hogyan kell kúszni, keményen rám is szól, ha nem az alkaromon csúszom végig a lakást. Óriási élmény ez neki, biztos, hogy ez a nap megkönnyíti a kezelését, látszik a mosolyán, e néhány órára teljesen elfelejtette, hogy nagyon beteg. Az itteni élmények akkora erõt adnak neki, ami egyenértékû a mi szeretetünkkel.
Természetesen a túszszabadítást is meg kellett ismételni, a rablók és a foglyok nagy örömére, akiket festékpatronnal a kisparancsnok többször is meglõtt.
Fogjátok el!
Itt borult fel végleg a kommandósok hadrendje. Hiába álltak fel a tanult, szabályos alakzatban az elfogáshoz, amikor a kisparancsnok a hivatalos felszólítás után – természetesen õ mondta, hogy kezeket felemelve lépjen ki a túszejtõ – odasúgta: „Fogjátok el, srácok, õ rabolta el Enikõt!” Az elfogás öt percre szünetelt, mert a kommandósok, terroristák, túszok egyaránt mozdulni sem tudtak a nevetéstõl.
– Csodás délelõtt volt – lelkendezett Valter, amikor közel háromórás aktív kommandózás után a felsorakozott csapat minden tagjával pacsizott. A kommandósok pedig hangos csatakiáltással búcsúztatták. Megígérték neki, ha meggyógyul, folytatják a kiképzést.
V. A.
FOTÓ: SOÓS
KERETES ANYAG:
Óhaj-sóhaj
A Csodalámpa Óhaj-Sóhaj Kivánságteljesítõ Közhasznú Alapítvány életet veszélyeztetõ betegségben szenvedõ, 3–18 év közötti beteg gyerekek különleges kívánságának teljesítésében segít. Megtörik ezzel a betegszobák hosszú, unalmas, keserû mindennapi rutinját, kitágítják a kórházra beszûkült világot, reményt adnak. Megszerveznek találkozókat hírességekkel, nem egy kis beteg vezetett már hajót, kamiont, repülõt.
(Zsaru, 2007/27. 4-5. o.)
