Bánatos hűségesek

KONDACS LINDA ÍRÁSA
Bánatos négylábú ücsörög az elhagyatott országút szélén. Nyakán a szőr kopása jelzi, valaha nyakörvet viselt. Zörögnek a csontjai, koszos bundáját már csak a természet tartja karban: az eső mossa, a nap szárítja. De a szemében a remény fénye pislákol. Annak a reménye, hogy a gazdája egyszer visszajön érte. Minden kocsihoz futva, farokcsóválva közelít: talán most érte jöttek. És csalódottan ül le, hogy mégsem. De nem adja fel. Harcol az éhséggel, amíg bele nem hal, vagy szlalomozik, amíg el nem csapja egy autó az út közepén. Gondolom, mindenki találkozott már hasonló szívszaggató látvánnyal utazás közben. Engem ilyenkor elfog a tehetetlen düh. – Hát ezért fogadtad be? Ezért édesgetted magadhoz? – ordítanám a gazdának csak kétkedve nevezhető tulajdonos képébe.

Sokan pusztán tárgyként kezelik háziállataikat, és értetlenül szemlélik embertársaik rajongását kedvencük iránt. Háromesztendős voltam, amikor megkaptam a kutyusomat. Emlékszem, ahogy nyüszítve sírt az első napon. Én is elpityeredtem, mert tudtam, hogy fél. Akkor és ott eldöntöttem, hogy a pótmamája leszek. Lassan hozzám szokott, megszeretett, és elválaszthatatlan barátok lettünk. Amikor jöttem haza az iskolából, a kapuban várt, ha szomorú voltam, lenyalta könnyeimet, és érdeklődve hallgatta meséimet. Nemcsak a barátom volt, hanem a családunk tagja. Megszenvedtük az elvesztését, ahogy később az utódját is megsirattuk. Hiszen nálunk minden kedvenc „emberszámba” ment. Tudtuk, hogy ha baj van, az életük árán is megóvnának minket, ahogy ők is tudták, mindig számíthatnak ránk. Talán ezért sem értem azokat a gazdákat, akik kegyetlenül bánnak hűséges kutyájukkal. Éheztetik, bántalmazzák őket, kihasználják védtelenségüket, elárulják barátságukat. Lapunk e heti számában megjelent két történet is könnyeket csalt a szemembe. Milyen gazda az, aki nem szól az illetékes szervnek, inkább végignézi kutyái pusztulását? (Riportunk a 6–7. oldalon.) És mit érez az az éhezéstől agyongyötört eb, amit arra használ fel gazdája, hogy szarvasgombához jusson általa, majd feladata végeztével sorsára hagyja? (Írásunk a 8–9. oldalon.). Nekem ez fáj. Vannak emberi tettek, amelyekre nincsenek szavak, de akadnak rendeletek, amelyeket még jobban megszigorítottak, hogy senki ne bánthasson egy védtelen állatot büntetlenül. Mert az mindig bízik és remél. Ott ül az út szélén, és vár rendületlenül. De hiába. Az ember a kutya legjobb barátja?

 
 
(Zsaru 2012/27. szám,3. oldal)